Kedves elhanyagolt olvasóim!
Kérlek, nézzétek el nekem ezt a három heti hallgatást! Annyi minden történik velem mostanában. Sok jó dolog vette kezdetét, amikről majd szépen sorban beszámolok majd, ha itt az ideje. Most jöjjön a rendhagyó húsvéti beszámoló:
Utazást terveztünk, végre ismét kettesben. Végtelenül örültünk a hosszú hétvégének, I.ÖB megtoldotta egy nap szabadsággal is. A srácok iskolai szünete is kapóra jött, nagymamáék vállalták el a kicsi felügyeletét. Miután pénteken elkészültek a piros (jobban mondva a vacak festéknek köszönhetően narancssárga) tojások, a sonka és a sütemények is, becsomagoltam a bőröndünket. Szombat reggel útnak is indultunk barátaink társaságában.
Talán ez volt az első utazásunk, melyre nem készültem fel előre útikönyvekből, műemlékekből. Csak hagytam, hogy a srácok által megtervezett úton menjünk, bíztam abban, hogy szép városokat látunk, hogy klassz helyekre visznek majd. Igyekeztem minden aggodalmamat elengedni: odaérünk-e időben, a lefoglalt szállás valóban szabad lesz-e, hol fogunk parkolni... Azt is megfogadtam, hogy elengedem magam és nem akarok minden magam kontroll alatt tartani. Hogy nem fogok félni a kanyarokban. (Csendben mondom, hogy az önismereti munkám részeként tudatosan tágítom a komfortzónámat, ennek része volt ez az út is.) Úgy örültem, hogy sikerült. Sokkal jobban is éreztem magam, élveztem a látnivalókat, csak a jelenre koncentráltam. Hallgattam az autóban a madárcsicsergést, néztem az elsuhanó fákat, a felhőket, a kis házikókat, a virágokat, figyeltem az embereket.
A városokról és műemlékekről épp ezért most nem is számolok be. Fényképek itt láthatók.
