Múlt pénteken indultunk. Kisautóval, kettesben, közös szülinapi ajándék-utazásra magunktól, magunknak...
A srácokat elindítottuk suliba, IV.ÖB a nagymamánál maradt. A délelőttöt "sátor alatt" töltöttük, mert haladni akartunk, így az autópályán csukott tetővel és gyorsabban utaztunk. Alig vártuk, hogy letérjünk a horvát hegyek közt vezető főútra. Ragyogott a nap, élveztem, ahogy a hátam melengeti a kocsiban. Friss levegő, fák, kék ég, napsütés, szabadság!
Kora délután érkeztünk Plitvicára. Évek óta mindig csak elszáguldottunk mellette, megállapítva, hogy "de kár, most sincs időnk rá, hogy megnézzük... sietünk haza, vége a nyaralásnak vagy épp azt, hogy siessünk, siessünk, hol van már a tenger!".
No ezúttal megálltunk, megnéztük. Valószínűtlenül kékeszöld víz, fák, sziklák, vízesés, gazdag növényzet. Csak a legveszélyesebb helyeken - vagy még ott se - véd korlát a vízbe vagy a mélybe zuhanástól. A kisebb vízesések, mocsaras részek, sekélyebb tavak vagy meredekebb sziklák mellett fából készült járda szeli át.
Végigjártuk a parkot, hajóztunk, buszoztunk is. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a 4-es bejáratnál parkolva és onnan indulva lehet kényelmesen bejárni, végigsétálni a parkot, majd busszal visszatérni a kocsihoz. Mi épp fordított irányban csináltuk végig a programot, az 1-es kaputól indultunk - naná, így tűnik logikusnak, nem? A végére hagytuk a buszozást, felmentünk a vízesések tetejéig, majd rövidke séta után, a sötétedés közeledtével inkább busszal tértünk vissza a parkolóig. Kíváncsi vagyok, milyen a táj késő ősszel, amikor már színesedik a fák lombja, vagy télen, amikor jégcsapokban fagy meg a vízesések széle.
