Rábeszéltem I. ÖB-t, hogy menjünk miatázni. Na jó, sokat nem kellett győzködnöm. A kicsit elvállalta a nagymami, a nagyon szívesen maradtak egyedül. Mi pedig útra keltünk Selmecbánya felé. Három éve épp így nyár végén jártuk be a vidéket barátainkkal. Ők motoroztak, mi kabrióztunk. Selmecbánya már akkor is az Unesco Világörökség része volt, mégis élettelen és halott város volt. Minden gyönyörűségével együtt elhanyagoltnak és elhagyatottnak tűnt. Most arra voltunk kíváncsiak, hogy mi változott az utóbbi három évben. Nagyon örültünk, hogy jóval több városnéző túristát láttunk, külföldieket is. A fő utca kirakatai közül sem tátongott már annyi üresen. Egy-egy középkori házat is felújítottak már. A változás bár lassú, mégis érezhető.
Mivel ma kettesben utaztunk, megnéztük a helyi múzeumot, a Josef Kollar Galériát. Igazán a késő gótikus faragott fa oltárszobrok érdekeltek minket. Ezek állítólag M.S. mester alkotásai, persze a művészettörténészek még bizonytalanok.
A kiállítás kedvenc darabja számomra a faragott, 17. századi oltárkép. A dombormű a Három királyok látogatásának jelenetét ábrázolja. Először az jutott eszembe róla, hogy minden bizonnyal egy helyi, népi fafaragó munkája. A felületeken jól láthatók a szerszám és a faragókés nyomai. Szeretem ezeket a gyermekien naív munkákat. Az újszülött Jézus lebiggyedő kis száját, a háttérben levő jászol perspektivikus ábrázolására tett kísérletet. Ahogy tovább figyeltem a részleteket, megbizonyosodtam róla, hogy a dombormű csakis egy vidéki, falusi mester munkája lehet. A bárány, a szamár és az ökör ábrázolása tökéletes. Épp úgy, mint a lóé, a jobb felső sarokban. Ló??? Dehogy ló! Púpos teve! Hiszen a szerecsen király keletről érkezett, teveháton. De miként tud egy felvidéki mester tevét faragni, mikor még soha nem látott olyat? Faragott hát egy lovat, meg a hátára púpot, és a fejére bóbitát. Megmosolyogtatott...
