Képzeljétek, a Kicsim megint rendetlenkedik, rosszalkodik és huncutul mosolyog hozzá! Hát az valami fantasztikus, annyira boldog vagyok tőle! Ez azt jelenti, hogy tényleg meggyógyult!
Tegnap délután nem voltam ennyire vidám és önfeledt: szembe kellett néznem a gyermeki önzőséggel. S hogy ez nem volt más, mint a gyermeki önzőség megnyilvánulása, I.ÖB ébresztett rá, amikor este elmeséltem a történteket:
Fodrászhoz vittem a két nagy fiamat, a legkisebbet sem hagyhattam itthon. Örömmel újságoltam a rég ismert fodrásznőnek, hogy a hét végén utazunk, végre két év után elmegyünk egy hosszú hétvégére a férjemmel kettesben. Mire az IPodját nyomogatva megszólalt a középső fiam: "Aha. Van három gyereked te meg sz.rsz rájuk." Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, elcsuklott a hangom, nyeltem egyet, aztán könnyek szöktek a szemembe. Gondolatok cikáztak a fejemben, kergették egymást őrült módra: "ezt nem érdemlem, miért ilyen gonosz?, nem lehet igaz, mit csináltam rosszul,? úristen, tényleg igaza van, hogy itt hagyom őket két napra?, na ne már, hogy egy gyerek mondja meg, mikor utazhatok el!, tényleg el kell utaznunk, mi lesz most...".
Első felindultságomban közöltem vele, hogy azonnal kérjen bocsánatot és ebben a hangnemben nem beszélhet az anyukájával... de a szomorúság ettől függetlenül bennem maradt. Robot-üzemmódban öltöztettem a kicsit, vezettem az autót, hazafelé még beurottunk a gyerekorvoshoz egy iskolai igazolásért. Itthon minden gyerek ment a maga dolgára, azaz játszani, én meg lerogytam és sírdogáltam magamban. Vacsora után azután kibeszéltük a dolgot: "beszólogatós" kis fiamnak nem tetszett a frizurája, csalódott volt, mert nem tudta elmagyarázni a fodrásznak, hogy mit is szeretne, és én kaptam meg érte a flegma "fizetséget". Ő magában mérgelődve és a világ összes fájdalmát átélve begubózott a szobájába, nem is vacsorázott. Sajnáltam szegényt, meg persze magamat is. Végül I.ÖB oldotta fel a feszültséget, beszélt a srácokkal, őszintén és nyíltan. Beszélt a kamaszkorról, meg a fájdalmak, sérelmek kibeszéléséről. Hogy mennyivel jobb elmesélni másnak, kimondani a félelmeket, bajokat, mint magunkban tartani őket és nem megbírkózni velük. Örültem a nyílt beszélgetésnek, kicsi fiam is bocsánatot kért, én pedig hálásan öleltem magamhoz. Könnyek szöktek megint a szemembe, mert szent volt a béke és tudattam mindárom fiammal, hogy a szeretetem feltétel nélküli, mert az anyukájuk vagyok.
Elmagyaráztam azt is, hogy egy anyukának is - mint minden embernek - szüksége van önmaga kiteljesítésére. Nem lehet állandóan itthon ülni és a fontos háztartási teendőket végezni. Szép, de nem elég kihívás a főzés, az édességkészítés és a bevásárlás meg a takarítás. Igenis néha szükség van tanulásra, olvasásra, kikapcsolódásra, elmélkedésre, beszélgetésre sőt bulizásra és utazásra, új élményekre is. Azért kellenek ezek, hogy feltöltődjek s utána könnyebben és jobb kedvvel győzzem a hétköznapok kihívásait. Remélem, hogy értő fülekre és megértő gyermekekre találtam.
Maurice Maeterlinck belga drámaíró gondolata mélyen megérintett: "Minden anya gazdag, ha szereti a gyerekeit. Nincs szegény édesanya, sem csúnya édesanya, sem öreg. Az ő szeretetük mindig a legszebb az Örömök között. És amikor, úgy látszik, szomorúak, akkor is elég egy csók, amit kapnak vagy adnak, és már midnen könnyük csillaggá lesz a szemük mélyén."
