Az elmúlt három napot megint egy előre nem látható esemény határozta meg. Vasárnap reggel még nagy rohanással indultunk Bazsi kosrálabdameccsére. Épp az iskolaudvaron át Benjámint a karomon tartva a kávémat hoztam, amikor szaladt ki hozzám egy anyuka, hogy baj van, kiment Bazsi könyöke... Szegény Benit odaadtam valaki kezébe és rohantam be a terembe. Bazsa sírva feküdt a tornaterem padlóján. Bárcsak átvehettem volna a fájdalmát és félelmét. Reszketett. Azután megérkezett a mentő, indultunk a kórházba. Betegfelvétel, soron kívül rendelő, röntgen. Diagnózis: ficam és törés. Kezelés: altatás és műtét... Az első rémület után tudatosult bennem, hogy most csak az én derűm és nyugalmam tudja tartani Bazsiban a lelket. Kaptunk kórházi ágyat. Közben Benjámint hazavitte az apukája és a nagymami gondjaira bízta. Mi meg vártuk, hogy a folyosó végén megjelenjen a műtőskocsi, és véget érjenek Bazsika fájdalmai. Nem segített a zene, sem a felolvasás, még a séta sem. Hol ült szegény kis madárkám, hol sétált, hol feküdni próbált, de semmi nem használt. Igyekeztem erőt adni kis hősömnek, azután néha kimentem a szobából és kétségbeesettem telefonáltam, kipanaszoltam magamból a keserűséget és fájdalmat, a tehetetlenség iszonyatos érzését. Mindennek két napja már, de még most is bennem ég a félelem és felismerés: nem mindig tudok segíteni a gyermekemen. Miért ilyen nehéz anyának lenni?
... ma hazafelé az autóban dalra fakadt az én kis pacsirtám :)
